Ennyi volt. Tudatosult bennem. Ahogy beszéltél hozzám, ahogy néztél, vagyis pontosabban ahogy nem néztél rám. Szoknom kell ezt a felállást. Ülni melletted, miközben egy láthatatlan fal van köztünk, amely fényévekké változtatja a centimétereket. Ülni melletted, de meg nem érinteni, titokban fürkészni a tekintetted. Tartani a három lépés távolságot, eltalálni a megengedett szavakat, mondatokat... talán egy kicsit ridegnek és flegmának is tűnhetem.. De mindezek ellenére valahol boldog is voltam. Hisz láthattalak, hallhattam a hangod. 
Volt egy pillanat, mikor mindketten feküdtünk a fűben. Némán fürkésztük a csillagos eget. Abba a pillanatban mindent bele lehetett képzelni, a múltat, egy lehetséges jövőt.... de aztán a valóság felébresztett. A valóság amelyben már nincs Mi, hanem van Te és van Én.  
Tudom jól, hogy az így induló barátságok általában igen rövid életűek, de remélem mi kivételek leszünk...

Maradok őszinte híved. Stephen