Fiatalon mindig féltem, hogy nem lesz barátnőm, hogy sose fogom megtalálni az igazit. Vagy ha meg is találom, akkor viszonzatlan lesz majd. Tudod jól, hogy eléggé kritikus vagyok önmagammal és igencsak rossz véleménnyel vagyok magamról. Aztán az élet úgy hozta, hogy idővel mégis csak lett barátnőm. Boldog voltam, szerelmesnek gondoltam magam. De mint a legtöbb első szerelem persze ez sem tartott örökké. Aztán ahogy az a nagykönyvben meg van írva jött egy új lány. Új szerelem, újra boldogság, aminek a vége szintúgy szakítás lett a vége. Idővel észre vettem, hogy képtelen vagyok kötődni bárkihez is. Kapcsolataimnak én vetettem véget, úgy igazán meg se érintettek. Valahogy úgy voltam vele, hogy ez az élet rendje, ahogy a nyárt is követi az ősz, úgy fog jönni mindig egy új lány, egy új szerelem. Azt gondoltam, hogy veled is így lesz. Hogy majd élem tovább a minden napjaimat és kész. De nem ez történt. Miután ellöktelek magamtól jöttem rá, hogy pontosan mit is jelentettél, jelentesz számomra. Tudom közhely, de egyszóval mindent. Már az filmben illő volt, ahogy egymásba szerettünk. Szárnyaltunk. Mondhatni tudom, ismét közhely mi voltunk a legboldogabb emberek a Földön, vagyis a vallomásaid, leveleid alapján erre következtettek. De gyerekként viselkedtem mikor fel kellett volna nőnöm, mikor félre kellett volna tennem a büszkeségem, akkor elfutottam. A legrosszabb döntést hoztam, amit hozhattam. Azóta újabb közhely zombiként bolyongók. Egyik percben még semmi bajom, de a következőben már nem találom a helyem, ürességet érzek a mellkasamban. Rám tör egy leírhatatlan érzés. Félelem attól, hogy egyre távolabb sodródunk egymástól. Rettegve képzelem el azt a pillanatot, hogy úgy sétálsz el mellettem, hogy meg se ismersz. Hogy a sok közös emlékből számodra idővel semmi sem marad.

 Maradok őszinte híved: Stephen